| Naplójegyzetek Szolnokon |  |  |
1944. októberben
1944. október 7.
Hosszú évek óta, drága Mária határozott parancsára újra kezembe vettem a tollat. Mária tudja, hogy az írás nekem mindig áldozatot jelentett, nehezemre esik bensőmet feltárni, de Mária parancsát alázatos örömmel kívánom teljesíteni. Soha nem kérdeztem, miért kell ezt tennem, mi a célja a kívánságának.
Mária tanított erre: „ Aki igazán szeret, határt nem ismer!”… Ó, ha megmutathatnám Máriának, hogy az én lángoló szeretetem nem ismer határt! Egekig érő vágyak lobognak bennem!… Én az emberek legparányabbika, a legtöbbet szeretném! Vajon nem mosolyog-e ezen Mária?... Nem! Te ismered igazán parányi szívem égígérő lángolását! Te formáltad, alakítottad! Könyörögve kérlek, adj olyan szeretetet, hogy soha határt ne ismerjek, és a legtöbbet, a legeslegtöbbet adhassam Jézusnak! De mi van még nekem, amit már régen oda nem adtam?... Koldus, szegény, parányi kis senki vagyok. Megvetett, megalázott, félreismert, letaposott. Csak Mária nem látja ezt bennem? Vagy pedig határtalan irgalmas szeretete mindennél nagyobb?... Érzem, a szeretetére a világon a legméltatlanabb vagyok. És mégis, milyen határtalan boldog!... Néha alig bírom elviselni emésztő boldogságomat. Enyém Jézus és Mária boldogító szeretete… de minden érdemem nélkül.
Hetek óta borzasztó szenvedés emészti lelkemet. Majd agyonnyom néha határtalan tehetetlenségem! Mária mindig szomorú . Mindig engesztelésre szólít szeretett édes hazánkért. Szívem tele van forró érzéssel, mindent, a legtöbbet szeretném adni, és a legnagyobb lelkiszegény én vagyok.
Október 7. szombat.
Tegnap imanapot kezdett az egész ország édes hazánkért. Lelkem minden forró érzésével csatlakoztam az imádkozókhoz. Este 11 óra felé, mikor elvégeztem gyenge imámat, kedves szeretteimet is édesanyai oltalmába ajánlottam, jön hozzám Mária. – Ágyam szélére ült, drága ragyogó szép arca szinte világított a sápadtságtól, ragyogó szép szomorú szeméből záporként hullott a könnye. Azt hittem, szívem szakad fájdalmában! De mielőtt kérdezhettem volna szomorúsága okát, máris szólt hozzám: „Azt akarom, ma éjjel Velem maradj! Engeszteljünk! Határtalan készséggel, odaadással, boldog alázattal fogadtam drága meghívását. Egyben megparancsolta, ma estétől írjak újra, jegyezzem le neki lelkem minden érzését, és mindazt amit látok, tudok. Hangsúlyozta, Ő kívánja ezt az áldozatot is tőlem. Mire aggályomat kifejezhettem volna, nincs mire írnom, máris átadta ezt a kis füzetet. Aztán gyöngéd öleléssel karjaiba vont, homlokon és szájon csókolt most először, és karomba fűzte karját, elindultunk.
Először a Jeruzsálemi Kálvárián jártunk.
Nemsokára éreztem, hogy hosszú idők multán kezeim, lábaim sebei felnyílnak, és hatalmas erővel indul meg a vérzés. Ugyanekkor jelentkeztek a borzalmas, kimondhatatlan fájdalmak. Minden lépésnél úgy éreztem, éles, tüzes szeg hatol át lábaimon, néha szinte elaléltam a fájdalomtól. De ilyenkor Mária a kezem után nyúlt, megfogta, állandóan folyó véremet kezeimről, homlokomról letörölgette, és édes-bús szomorúsággal mondta: „Mindent engesztelésül!” – Ilyenkor új erőre kaptam.
De a kép rövidesen változott. Magyarország különböző városaiban jártunk, ahol borzalmakat láttam. Úttesten idegen katonák holttestei hevertek, összelőve, összeroncsolva. Leéget utcasorokat, rombadőlt házsorokat, ahonnan a romok alól nyögés, halálkiáltások hallatszottak Ilyenkor Mária megállt és ezt mondta: „Itt segíteni kell!” – Kezdetben tehetetlenül álltam a romok mellett, de Mária megmutatta mit kell tenni.
Maga is segítkezett a romok takarításánál. Mohó buzgalommal csatlakoztam Máriához, s miközben sebeimből folyt a vér, dolgoztam, égő, sajgó parázsló tagokkal, szemeimből ömlő könny összevegyült homlokomról lecsurgó véremmel, de dolgoztam. Az ujjaimról a hús kezdett felhasadozni, de Mária fáradhatatlanul újabb és újabb romvárost, emberi szenvedett mutatott, utoljára Szolnokon. Milyen borzalmas állapotban láttam! Azt hittem, szívem nem bírja el többé a fájdalmakat és felszakadt oldalsebemből patakként ömlött a vérem. Erőm annyira kezdett fogyni a nagy fájdalomtól és felszakadt oldalsebemből patakként ömlött a vérem. Erőm annyira kezdett fogyni a nagy fájdalomtól és a vérveszteségtől, hogy nem bírtam tartani magam, úgy éreztem, a földre zuhanok. De Mária drága ölelő két karja tartott gyengéden, szemeiből még mindig hullott a könny és úgy suttogta: „Ne felejtsd el ezt soha, utolsó csepp véredig engesztelj.”
Világosodni kezdett, mikor magamhoz tértem…Az első mozdulatom után borzalmas kínnal sajogtak fel sebeim. Tiszta öntudattal, kétségbeesve gondoltam, mi lesz velem, itt idegenek között? Egy csomó hitetlen református, hideg, közönyös szívű emberek között, ha meglátnak vérrel borítva! Most nincs itt az én drága Katikám, ki előtörő véremet felfogja, csak tapogatózva nyúltam a kezem után, amely eleven parázsként égett. Érintésem olyan sajgó fájdalmat idézett elő, hogy ijedten nyitottam ki szemeimet. Felszabadult boldogsággal láttam Mária édes drága gondosságát, hiszen szenvedéseimet elrejtette esetleges kíváncsi szemek elől, mint oly sokszor fedezte, takarta el sebeimet kíváncsi tekintetek elől.
Kimondhatatlan hálával köszöntem meg drága Mária jóságát, de a szenvedéseket boldogan vállaltam, egyre ismételgettem, a legeslegtöbbet szeretném adni, határt nem ismerve!
Mária drága, simogató kezét éreztem fejemen és kimondhatatlan gyengéd részvéttel mondta: „Minden csepp véredet te add oda Jézusnak engesztelésül! És ne szűnj meg engesztelni!”
Október 8. Vasárnap
Mária határtalan szeretetén ámulva, szívem forró érzésével telve kezdtem reggeli imához. Be sem fejezhettem rendesen, mikor heves ágyúszót hallok, és a golyó borzalmas süvöltéssel hasított el a ház felett. Megdermedve hallgattam ezt a nagyon új hangot. Még fel sem fogtam, mi lehet ez, máris süvöltött a másik golyó, amelynek lecsapódása itt a közelben hallatszott. Ekkor a ház népe sírva, jajveszékelve közölte, hogy az utcán futva menekülnek az emberek. Dermedten, szinte bénultan hallottam a hírt, és agyam nem bírta felfogni a valóságot. De sajnos, igen hamar meg kellett győződnöm a hír igaz voltáról! Az ágyúzás egyre hevesebb lett, amelybe gépfegyvergolyók pattogása, süvöltése és puskák ropogása vegyült. Mindenki elvesztette a fejét. Jöttek szomszédok, hogy a pincében kérjenek menedéket. Ekkor engem is felvettek és levittek a pincébe, a legsarkába, egy kis szalmára fektettek. Ilonának még annyi ideje maradt, hogy valami ágyneműt és takarót is hozzon nekem, már nem lehetett a pincéből kimozdulni, mert a pokoli játék, a város ostroma megkezdődött. Az ágyúgolyók egymást követve csapódtak le körülöttünk, mindenki jajgatott és sírt, csak éppen az nem jutott senkinek eszébe, hogy imádkozni kellene. Én belefúrtam fejemet a párnába és emésztő sóvárgással Máriát kerestem. Ám minden kétségbeesett sírásom, könyörgésem, gyötrő sóvárgásom dacára sem jött Mária! Magamra maradtam és az elhagyatottság minden kínzó, gyötrő borzalmával szakadt rám. Először… hagyott magamra Mária! Annak dacára, hogy lelkemet az emésztő sóvárgás megemésztette, folyton hajtogattam magamban: „Aki igazán szeret, határt nem ismer!”, és a legeslegtöbbet akarja. A harci tűz minden órával fokozódott, ehhez járult még, hogy a gépek, 10 percenként jöttek bombázni a várost. És én nem ismertem magamra, nyugodt, nagyon nyugodt voltam, egy cseppet sem féltem. Legnagyobb szenvedésem magamra maradottságom volt. Mária nélkül élni, ilyet soha nem tudtam volna még elképzelni sem. Minél nagyobb lett a veszély, annál jobbanbuzgott-égett lelkemben Mária gyöngéd szava: ”Engesztelj”! Szerettem volna kirohanni a legsúlyosabb harcba, hogy testemmel fogjak fel minden ágyúgolyót. Szerettem volna minden katona mellett lenni, aki sebet kapott, vagy haldoklott, hogy karjaimba zárva segítségére legyek. Ajkammal szinte öntudatlanul ismételgettem szakadatlanul a haldoklók imáját.
Testem tehetetlenül vergődött, de lelkem vágyai az egekig értek. Engesztelni akartam. Emésztő lázban kutattam, kerestem lelkemben, mit adhatnék még oda engesztelésül, mikor nyomorúságomnál nincs egyebem, mert már mindent odaadtam. Még Jézusról is lemondtam hátralévő életemben. Életemnek ez volt legnagyobb áldozata. De meg kellett tennem! Legfeljebb arra nem gondoltam, hogy ezt is elfogadja-e majd Jézus? De elfogadta! Most arra a gondolatra, hogy esetleg Máriát is fel kell áldoznom, szinte megállt a szívem a sóvárgástól, mégis lelkemben kész vagyok erre az áldozatra is!
Egyelőre vágyaimmal az egeket ostromoltam és szüntelenül felajánlom egész lényemet engesztelésül. A legtöbbet szeretném ! Folyton könyörögve kérem Jézust adja nekem az összes vértanúk, szentek szenvedéseit, adjon minden órában új vértanúságot, hogy szeretetemmel engesztelhessem! Úgy vágytam a szenvedés után, majd elepedtem a sóvárgástól! Fenékig akartam üríteni a szenvedések kelyhét. Folyton azon töprengtem, kiért és miért is imádkozzam? De lelkemben Mária drága szavai visszhangoztak: „Engesztelni! És lelkemben, testemben forró vággyal, készen álltam a vértanúságra is.
Október 9. Hétfő.
Éjjel egy pillanatra sem engedtem aludni magam, virrasztani és engesztelni akartam. Szívem majd elepedt a sóvárgástól Mária után! De Mária nem jött! Mennél nagyobb lett az Utána való vágyam, annál inkább éreztem, még ha belehalok is áldozatomba, akkor is meg kell hoznom életem legnagyobb áldozatát és odaadom Máriát is! Egész éjjel könyörögve, forrón kértem, kész vagyok hátralévő életemet a legkétségbeesettebb elhagyatottságban tölteni, lemondva Mária drága, boldogító szeretetéről, csak arra kérem maradjon azokkal, akiket szeretek, ezt a sok-sok szeretetet, amit rám pazarolt ossza meg szeretteimmel! Szeresse Katikát, ne hagyja el Jenőt, legyen vele úgy, mint velem volt! Szerettesse meg vele a szenvedést, hogy határt ne ismerjen… És…és leginkább a jó Marschall tanár úrhoz küldöm, hogy vigyen neki Mária lelkületet. Ó, a tanár úr talán legjobban tudja megérteni, és legméltóbban fogadni! Ó, ha én pap lettem volna, szeretetemmel lángra gyújtottam volna a világot! Megszerettettem volna Máriát és Jézust úgy, hogy soha nem tudtak volna többé elszakadni tőlük! De majd, ha egyszer, ha a Jézusnál leszek, szeretetem nem ismer határokat!…
Szívesen kiüríteném a szívemet és megosztanám velük szeretetemet. Mária engem itt hagytál, de őket nem szabad elhagynod soha! Valamikor azt hittem, egyetlen nap sem tudnék élni Mária nélkül, és alig bírom felfogni, hogy bizony még ezt is elbírom. Igaz, nem tudom elképzelni, hogy ennél nagyobb szenvedés érhetne-e még!
Minden pillanatban felajánlom magam a legképtelenebb szenvedésre, vértanúságra Jézusnak engesztelésül. És segíteni szeretnék mindenhol. Egy pillanat nyugtom nincs, mindig a végtelent szántom. Járom a harctereket és különös szeretettel ajánlom Jézusnak a haldoklókat.
Ma részleteket is hallottam az itt lefolyt harcokról. Rengeteg ház leégett, egész utcasorok. A református templom tornya teljesen leégett gyújtógránáttól. A mennyezett beszakadt, csupa rom. Hála Jézusnak, a katolikus templom épségben maradt. Tabernákulumában ott Jézus. A mi udvarunkban is több gránát robbant, tele van gránáttölcsérrel. Ablak egyetlen egy sem maradt épségben. De ami legjobban elszomorít, hogy az utcán igen sok halott hever szerteszét. Majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, bizonyára várják otthon, szeretteik aggódnak érte és nem tudják, hogy milyen elhagyatva, névtelenül fekszik közömbös idegen emberek udvarában! Vajon imádkozik-e érte valaki?... Ó, én egész lelkemmel! Nem tudom elfelejteni őt, a többi névtelen hőssel együtt.
Október 10. Kedd.
Éjjel nem aludtam egy pillanatig sem. Az éjszaka egyik részét szeretteim látogatásával töltöttem el. Voltam Katikámnál, Jenőnél, Marschal tanár úrnál és még másoknál. Sok-sok szeretetet szeretnék kieszközölni számukra, hogy segítsenek engesztelni. Különösen a tanár úrral szeretném megosztani szívem szeretetét, hogy sokat tehessen a lelkek érdekében. Lelkeket szeretnék nyerni az Úrjézusnak, a legképtelenebb szenvedések árán is.
Az éjjel másik részét Jézus előtt engesztelő lélekkel töltöttem. Forró, odaadó szívvel megmondtam a Jézusnak, hogy kész vagyok életem legnagyobb áldozatát is meghozni, felajánlom Mária szeretetét, drága, boldogító bírását, jelenlétét, engesztelő szeretetből lemondok örökre Máriáról. Még a mennyország utáni szomjas vágyamat is felajánlom, kész vagyok a legnagyobb elhagyatottságban élni addig, amíg Jézus megszán egyszer és drága Szent Szívére ölel.
Mikor felajánlottam Máriát is, egy ideig úgy éreztem, a szívem verése megállt, és talán soha többé nem tud dobogni. De csodálatos… a szeretetem épp úgy lobogott, mint máskor. Pedig azt szólva képtelen vagyok leírni, hogy mennyire gyötrődtem lelkileg!
Testi szenvedésem is minden órával fokozódik. A lázam folyton emelkedik, ma már állandóan 40 fölött van. Végtelen fájdalom gyötör egész testemben. Végtagjaim, mintha leszaggatnának a törzstől. A legkisebb érintés is megremegtet a fájdalomtól. Úgy fekszem itt a sötét pincében a sarokban, a szalmán, mint egy nyomorult féreg. Testem gúzsba kötve, csak a lelkem szántja a végtelent.
Mária nélkül minden perc egy örökkévalóságnak tetszik. Legnagyobb lelki gyötrelmet okoz még a gonoszlélek áskálódása. Ha Jézust keresem, folyton hallom gúnyolódását: Nem igaz, hogy szeret engem Jézus. Mit nyertem vele, hogy szolgálatára adtam magam?...Fekszem egy marék szalmán, és azt hiszem, ez a boldogság? Hiába erőlködöm az engeszteléssel, az Isten Nevét el fogják felejteni az emberek!... Még a saját üdvösségem felől sem lehetek biztonságban!... Ilyen és ehhez hasonló képtelenségeket suttog igen gyakran. Szeretetemet egy pillanatra sem tudta lehűteni, de suttogása mégis borzalmas kínt okozott lelkemben. Különösen Mária miatt gúnyolt nagyon. Azt hiszem én, hogy áldozatot hoztam pedig képzelődöm, mert Mária hagyott itt engem. Jobb lesz, ha jobb útra térek mielőbb!... Nem egyszer, mikor hevesen utasítottam el gúnyolódását, végtelen fájdalmas tagjaimat olyan durván, hevesen szorította meg, hogy alig bírtam elviselni. Szorítása nyomán csúnya, véraláfutásos lett a karom és lábam.
Mit tudnék én tenni drága édes Hazánk megmentésére, ha Mária nem tudta elhárítani a ránk szakadó szenvedést? Csak Katinak és a Tanár úrnak mertem említeni a Hazánkra váró szenvedéseket. Hónapok óta marcangolja a kín a lelkemet, és borzalmas tehetetlenségem. Százszor és százszor felajánlottam életemet, édes Hazánk megmentésére. Vajon csakugyan nem lehet kiengesztelni a jó Isten igazságos haragját semmivel? De mit is tehetnék én, a parányi kis porszem, ha Mária drága könnyei nem indítják irgalomra Jézus Szentséges Szívét?...
Október 11. Szerda.
Testileg is halálos betegnek érzem magam. Már harmadik éjjel és nap múlott el, anélkül, hogy egy pillanatra is aludtam volna. Úgy érzem talán soha többé nem tudok aludni! – De lehet-e pihenni, amikor édes Hazánk ezer sebből vérzik? És lehet-e élni Mária nélkül? Ó, hogyan is tudnak élni az emberek néha még évekig is Jézus és Mária nélkül? Szenvedésben eltöltött összes éveim nem voltak olyan hosszúak, mint ez az elmúlt két nap. De ilyen kiáltó elhagyatottságot sem éreztem még soha! Egész testem csupa sepsis. A kötözés hiánya, a szalma-fekvőhely mind hozzájárul a fertőzéshez. Éjjel és ma már 41 fokig ment a lázam. Talán ez már hasonlít a tisztítótűz melegéhez, hogy ég, izzik emésztő tűzben egész testem? A sebekben apró kis kukacok lettek, melyek belefúródnak a testembe, s úgy érzem, mintha tüzes foguk tépné le a csontról a húsomat. Egyetlen hang nélkül fekszem egész nap a sötét pincében a szalmán, egyedül és elhagyatva…Örömmel állapítom meg fájdalmaim növekedését, és boldog örömmel gondolok arra, vajon hasonlít-e már szenvedésem a vértanúsághoz?... Hiszen erre vágyom egész lelkemmel, hogy tudjak valamit felajánlani engesztelésül! Engesztelni szeretnék egész lelkemmel.
És mit tegyek szeretteimért?... Mária százszorosan megteheti, ami az én szegény kis szívem szándéka. Mindig Őt kérem forrón, egész lelkemmel, ne hagyja el őket, és segítsen a szenvedéseik elviselésében.
Szolnokhoz már közeledik a harc!... Mária azt mondta nemrégen: „Szolnokon nehéz lesz!” – , hogy fáj a szívem városomért, de legjobban mégis az fáj, hogy semmit nem tudok érte tenni! Pedig szívesen áldoztam volna fel életem és áldoznám most is minden pillanatban, csak irgalmat nyerhetnék városom számára! Hát annyira haragszik rá Jézus, hogy nem tud irgalmazni? Vagy másért kell Szolnoknak ennyit szenvedni?
Hányszor keresem lelkemmel a Tanár urat és Jenőt! Vajon el tudják-e képzelni szenvedéseinket?...Tudnak-e borzalmas megpróbáltatásainkról? Imádkoznak-e értünk?...Mit tesznek hazánkért? Úgy szeretném lelkem szeretetét megosztani velük és kérni őket, még többet, még többet, most nagyon sok kellene!
Bár meg tudnám menteni a hasonló megpróbáltatásoktól, de nem lehet! Istenem, mennyire kínozza lelkemet tehetetlenségem!
Lelkem remegve, esdve kérdezi folyton, mit tehetnék még?...Mit adhatnék még?... Engesztelni szeretnék a vértanúságig, az utolsó csepp véremig! Imádkoztam folyton a haldokló katonákért is. Nem tudom elrejteni az udvarunkon lévő katonát. Már kitették az utcára a kapu elé és még nincs eltemetve. Mikor kitették az utcára, egy levelet találtak nála, mohón néztem át, hátha megtudnám, hová való és értesíteni tudnánk hozzátartozóit! De a levélből csak annyit lehetett megtudni, hogy az öreg szülei várják, aggódnak érte. Oh, hogy sajnálom, a szüleit is, ha tudnák, hogy fekszik a fiúk az utcán temetetlenül! – Jézus irgalmazz neki, hiszen ő már elszenvedte a vértanúságot, életét adta a hazáért!
Október 16. Hétfő
Mária úgy látszik, végleg magamra hagyott, minden epedő vágyam és forró könyörgésem dacára nem láttam Őt 7-e este óta. Pedig mindennap nehezebb a testi-lelki szenvedés is! Az ágyúzás még mindig tart, a pincéből csak rövid időre tudnak feljönni. Én 8-a óta nem láttam a jó Isten napját. A láz teljesen elgyengített, nagyon erőtlen vagyok. Két nap óta szakadatlanul hányok. Enni egy falatot sem tudok, mindig csak vizet kérek. De ha egy pár kortyot iszom, mikor felmelegszik a gyomromban, azonnal hányok. Az egész testem csupa láz és sepsis. A lábam sebeimben szinte hemzseg a kukac. Semmit sem tudok ellene tenni, nincs kötszer, nincs gyógyszer, még egy lázcsillapító sincs, de Jézust és Máriát szeretem, mint még soha! Szenvedéseimmel a szeretetem is fokozódik. Vajon látja-e Mária, hogy mennyire szeretem Őt? És látja-e emésztő vágyódásomat?... Sokszor korholom magam epedő vágyam miatt, hiszen Máriát is feláldoztam, akkor fel kell áldoznom vágyódásomat is. El is mondom – csak a jó Isten tudja hányszor – felajánlásomat! Ajkaimmal folyton mondom, csak a szegény szívem remeg az emésztő vágytól. Soha nem tudtam elképzelni, hogy így lehet vágyakozni szeretet után ?... De talán így tudom megérteni Jézus ötödik szavát a kereszten: „Szomjúhozom”. Igen, Ő a lelkeket szomjazta és én is majd meghalok a vágytól Jézus, Mária szeretete után.
Gyakran felajánlom szenvedéseimet és bár néha azt hiszem egy perc múlva már nem bírom tovább a szenvedéseket, de azért folyton mondom, ha úgy látod Jézusom, hogy még bírom, akkor kérek még többet. Péntek óta elhatároztam, mindennap elmondom a Tedeumot – hálaadásképpen a kapott szenvedésekért. De csakugyan van-e értéke az én szenvedésemnek?...Fel tudom-e úgy használni, hogy Jézusnak csak parányi kedve is telne benne?... Nem-e értéktelen silány valami lesz így Mária nélkül?...
Mennyi kísértés kínozza néha lelkemet! – De nem, ez mégsem lehet! Kell, hogy Jézus lássa jó szándékomat, és nagy-nagy szeretetemet, akármilyen parányi vagyok. –
Öt napig feküdt szegény katona az utcán, míg végre irgalmas lelkek eltemették. Nem volt koporsója, nem szentelte be senki, nem kapott áldást, de én lélekben naponta többször fölkerestem a sírját és imádkoztam érte. Jézusom, kell, hogy irgalmazz neki! Vidd magadhoz, szívesen vállalom helyette a tisztítótűz szenvedését, de neki irgalmazz! –
Szombaton újra hevesebb lett az ágyúzás és majdnem 10 percenként jöttek a repülőgépek bombázni. Kétségbeesve jajgatott mindenki a pincében a félelemtől. Némelyik mint a féreg, úgy vonaglott Ilona is. Hiszen Szolnokon én is sokszor éreztem félelmet a sziréna hangjára, és most, amikor minden pillanat halálveszedelmet sejtet, mintha Mária magával vitte volna ezt az emberi gyengeséget, a félelmet. Szombaton dél felé már a bombázás és az ágyúzás szinte egy pillanatra sem szünetelt. Több becsapódás is volt az udvaron és a ház körül. Ilyenkor nagyon megremegett a szívem. –
Vasárnap délelőtt újra fokozódott az ágyúzás, délután mindig hevesebb lett a harc. Nem tudtam, kit sajnáljak jobban, kiért és miért is imádkozzam, hiszen mindkét fél meg van győződve róla, hogy a legjobbat akarja. És Jézus is imádkozott ellenségeiért is. Én is ezt tettem. Soha nem féltem tőlük, éppúgy szívemből imádkoztam, mint az enyéimért. Jézus tudja miért engedte meg mindezt megtörténni. Jézus tudja, hogy mindennap újra meghaltam volna szívesen, hogy ez meg ne történjen. De Jézus akarata mindennél szentebb előttem.
Édes Máriám, nagyon kérlek, vigyázz szeretteimre, óvjad, védjed őket. Nagyon sokat gondolok szenvedéseim között Marschall tanár úrra és pártfogoltjára: a grófra. Nagyon aggódom értük. Naponta százszor is Jézus és Mária drága szent Szívének ajánlom őket, és Jenő kis testvéremet. Nagyon fájna, ha miattam nyugtalan lenne, vagy szomorkodna. Legalább jól felhasználná szenvedéseit! Oh, de szeretném, ha megtanulná a szenvedés szeretetét. Nagyon fáj a szívem, hogy nem tudom megóvni a szenvedésektől, pedig szívesen magamra vállalnám kedves szeretteimre váró szenvedéseket, hogy őket megmenthessem hasonló szenvedésektől.
Azt mondják, a város nagyon össze van rombolva. Rengeteg ház égett le, sokat a bombák semmisítettek meg. Két utca házsora teljesen leégett. A mellettünk levő ház is égett az éjjel. Hajnalban, ahogy az ágyúzás kezdett csendesedni, próbálták az itteni házbeliek is oltani, de megmenteni már semmit sem lehetett. Mindenfelé sok a halott, a lakósság köréből is. Részben a bomba-találatoktól, részben az ágyúgolyók becsapásától. De halottakkal senki sem törődik, romok alatt és az utcákon fekszenek.
Amint ezeket hallom, megelevenedik előttem az a kép, melyet Mária mutatott október 7-én éjjel. Itt is az utcán a fák tövestől kitépve, villanyoszlopok derékba ellőve, a villanydrótok, mint kígyók tekergőznek az utcákon. Nagyon sok ház romban és üszkösen, csak a falak maradtak meg. Mindenfelé pusztulás és rom. Fel lehet ezt még valaha építeni?...
Mária, hogy fájhat a Te drága Szíved Országodért?...Hiszen az enyém is majd beleszakad! – Vagy kivettél bennünket Szívedből, oltalmadból? Nem, ez nem lehet soha! Te mindig Magyarország Nagyasszonya maradsz, ami jó Édesanyánk. Magyarország a Te országod, könyörögj érte, Édesanyai Szíved minden szeretetével.
Hol vagy István Király? Téged magyar kíván! Hányszor könyörgöm naponta: Szent István, Szent Imre herceg, Árpádházi Szent Margit könyörögj érettünk és édes hazánkért! –
Soha, soha nem tudtam volna még elképzelni sem, hogy ennyit lehessen egy embernek szenvedni. Nem egyszer hallottam, amikor a házbeliek maguk között mondják, jobb lenne, ha meghalnék már. Hányszor vágyódtam sóvárogva a halál után? Most minden szenvedésem dacára sem gondolok a halálra, mert semmi mást nem akarok, mint Máriának engedelmeskedni. „Engesztelni” az utolsó csepp véremig! „Engesztelni”.
Október 21. Szombat
Már azt hitem, többé nem tudok írni Máriának, mert meghalok, és elmehetek Máriához. De Ő úgy akarja, hogy még mindig itt maradjak. De meddig? Meddig lehet Mária nélkül élni? Hisz már eddig is majd belehaltam! Azt mondják, napokig eszméletlen voltam. Alig néhány percre, ha eszméletre tértem, de erre még most sem tudok visszaemlékezni. Azt tudom, hogy ilyen borzalmas kínokat még nem szenvedtem soha. Nem tudom lelki vagy testi szenvedéseim voltak-e nagyobbak? Még mindig csodálkozom, hogyan bírtam ki Mária utáni vágyat anélkül, hogy belehaltam volna? Minden szenvedésem dacára a boldogságom olyan nagy, hogy szinte ez is rám nehezedik.
Mária újra az enyém!!! Visszajött hozzám! Ezért érdemes lenne a föld minden kínját elviselni!
Eleinte, mikor Máriát láttam, simogatását éreztem, ölelését és hogy a karjaiban tart, azt hittem, ez csak mind lázálom. De édes valóság volt! Most, hogy már jobban vagyok egy kicsit, most itt van velem éppen úgy, mint azelőtt. Sőt azt ígérte, hogy többet soha nem hagy el. Neki is rossz nélkülem (így mondta) habár mindig velem volt, ha én nem is tudok róla. Meglátom majd egyszer milyen nagy szükségem volt erre, hogy egy kis időre látszólag elszakadtunk egymástól.
Nem bánom most már, ha a világ minden szenvedése is rám szakadna, csak Mária az enyém legyen, és az én hibám miatt soha ne legyen szomorú. Örömmel gondolok arra, hogy talán most már szegénységem hasonló Jézus názáreti szegénységéhez, vagy a betlehemi kis istállóhoz. Két hete én is egy sarokban szalmán fekszem és még egy kis teát sem kaphatok. Mindenre és mindenkire gondoltam, hogy kiért is ajánljam fel. És mégis Jenőrre és Marschall tanár úrra gondoltam és nagyon kértem Jézust, Máriát mentse meg őket hasonló csapástól. Annyit szeretnék kérni Máriától, hogy szinte elmondani sem tudom. Hiszen minden gondolatom Kati és kedves szeretteim, jótevőim. Mindig velük és mellettük szeretnék lenni. A szívem vérzik, ha édes Hazánkra gondolok. Minden pillanatban az életemet szeretném felajánlani, hogy megmenthessem. Már csak két órát alszom minden éjjel, megosztva az időt imádságban és a végtelent járva. Az időt megosztom szeretteim látogatása és a harctér között. Elmondhatatlan az a borzalom és pusztulás, ami a harctereken van. Rengeteg a halott, különösen sokat elpusztítanak a bombák. Édes jó Máriám, segíts könyörögni édes hazánkért! Mondd, mit tegyek édes Hazánkra váró szenvedések elhárítására? Egész lelkemmel kész vagyok mindenre, csak segíthessek szenvedő drága embertestvéreimen! Én olyan parányi pici vagyok, hogy magamtól tenni semmit sem tudok, mert nincs már akaratom csak Jézusé és a Tied! –
Október 21.
Két napig szakadatlanul bombáztak. Ennél nagyobb borzalmat látni és képzelni nem lehet. Első nap minden 10 percben jöttek a gépek. Különösen az országutakat bombázták erősen, de hullott sok a városra is, nagyon sok áldozat lett a lakosságból. Egyszer Mária odavitt és megmutatta. Erre nincs szó, nincs kifejezés, hogy mennyi borzalom volt! Az összeroncsolt holttestek szana-széjjel, testcsonkok és vér, vér, rengeteg vér, testdarabok mindenhol. Azt hittem megszakad a szívem ezt látva. Ami a legjobban fájt, hogy nem tudom, hogyan tudnék segíteni! Soha annyit nem imádkoztam, napi két órát alszom, legtöbbször egyszer eszem naponta, mindent engesztelésül ajánlva. Lélekben éjjeleket töltök a Tabernákulum előtt engesztelve, és szeretteimért imádkozva. Mennyit gondolok Katinkára, Jenőre és Marcshall tanár úrra! Különösen a tanár úrért nagyon sokat imádkozom, hogy tudjon engesztelni. Egyszer már meglátogattuk Máriával, igen megviseltnek láttam. Oh, hogy szerettem volna megvigasztalni! Kell, hogy érezze, együtt vagyunk lélekben, imádságban Mária Szent Szívében! Szeretteimet segítse meg Jézus, és ne történjék bajuk, megígértem Jézusnak, hogy egy évig minden pénteken egész nap böjtölni fogok, csak legfeljebb vizet iszom, s ezt is csak akkor, ha nagyon lázas lennék. De ezt nem engedi Mária.
Talán még ilyen nyomorult állapotban soha nem volt a testem. Mozdulni képtelen vagyok segítség nélkül. Még a poharat sem tudom felemelni saját erőmből! Testem csonttá soványodott.
Ma hoztak fel a pincéből és meglátogatott egy orosz főhadnagy, aki a pincéből ismert. Szörnyülködött, hogy milyen rosszul nézek ki, és elhozta az orosz orvost, de nemigen tudott semmit tenni. Beszélni nem tudunk, jobb, ha hagynak. Mindenáron el akart autóval vinni valahova kórházba. De kértem csak hagyjon itt! Nehezen belenyugodott.
Mindig vannak katonák a lakásban. Igen jók és figyelmesek. Ha esznek, hoznak be és megkínálnak és igen zokon veszik, ha elutasítom. Így elfogadok mindent és a gyerekeknek adom. Azok igen örülnek. Néha kissé hangosabbak, ilyenkor leinti valamelyik őket, beteg van a házban. Máriának ajánlok fel mindent.
Lelkiatyámnak bensőséges, gyermeki szeretettel és mélységes hálával írom e sorokat, melyeket Mária mondott, mutatott és értetett meg velem.
